Third Chapter

Még csak 5 éves voltam mikor apa meghalt. Épp az iskolában voltam, amikor bejött az igazgató nő és kihívatott az osztályból. Legelőször azt hittem valami rosszat csináltam és most büntetést kapok, de semmi ilyesmire nem emlékszek.  Majd mikor kiértünk és megláttam anyát piros szemekkel tudtam, hogy valami rossz dolog történt, de hát akkor 5 éves fejjel nem fogtam még fel igazán. Oda szaladtam anyához mire ő felkapott és úgy sírt tovább.

- Mi a baj anya, és hol van apuci? – néztem bele a szemébe.

- Tudod kicsim apa most elment, jó messzire és nem fog vissza jönni. – mondja anya miközben a szeméből megállás nélkül potyognak a könnyek.

- Akkor menjünk utána. Biztos, hogy nem jár még olyan messze. – rángatom a kijárat felé anyát, de ő valamiért nem akar jönni velem.

- Nem kicsim. Már nagyon-nagyon messze jár. – mondja anya.

- D-de miért ment el? Hisz azt mondta, hogy sosem hagy el minket. – kezdek el sírni. Miért hagyott egyedül apa?

Csak később jöttem rá, hogy mit is akart mondani akkor anya. Apa nem elment, hanem meghalt. Valami részeg sofőr neki ment, persze ő kisebb karcolásokkal megúszta, míg apa nem. Akkoriban nem voltam önmagam, a suliban a jegyeim egyre rosszabbak lettek. Volt, hogy egész nap nem voltam otthon, hanem egy ‘’barátnőmnél ’’ voltam. Pedig csak 16 éves voltam. Sokat veszekedtem anyával is mikor találkozgatni kezdett valakivel. Utáltam, hogy ő képes ilyen hamar túl lenni apa halálán, míg én nem. Volt, hogy napokig nem álltam vele szóba. Szerintem anyánál akkor telt be a pohár mikor részegen haza állítottam. Rá egy hónapra elköltöztünk Londonba abban a reményben, hogy itt el tudom majd felejteni apát, de nem sikerült. Félek, hogy sohasem fogom tudni túl tenni rajta magamat.

Éreztem, hogy hátulról valaki megölel. Tudtam, hogy ki az. Liam. Megpróbáltam kiszabadulni, de túl erősen szorított én meg túl gyenge voltam. A karjába zuhanva omlottam össze végkép. Átadtam magam a könnyeknek, sirattam apám halálát és magamat is, mert még mindig képtelen vagyok abba hagyni a sírást.

- Nem lesz semmi baj sem Miley. Sírd, csak ki magad én itt leszek. – suttogta a fülembe Liam. Nem tudom mennyi idő után megnyugodtam, de lehet, hogy Liam is segített, benne mert itt volt.

- M-most biztos azt hiszed, hogy hisztis lány vagyok. P-pedig már olyan régen volt, hogy utoljára sírtam apa miatt. - motyogtam magam elé. Egész pontosan utoljára 15 évesen sírtam apa halála miatt.

- Nem gondolom ezt rólad. Normális, ha valaki miatt sírsz, főleg ha az apukád miatt. Én is sírtam mikor a nagymamám meghalt. Szóval nem ítéllek el. – mondta Liam.

- Köszönöm Liam. – suttogom.

- Mit is? – nézett rám értetlenül Liam.

- Hogy itt vagy nekem és nem ítélsz el. – bújtam hozzá szorosan. Nem válaszolt csak szorosabban ölelt magához.

Nincs is jobb szakadó esőben kint állni, mondhatom. De valahogy most ez nem tudott zavarni, mert itt volt nekem a legjobb barát a világon. Igen, szerintem kimondhatom, hogy Liam nekem a világon a legjobb barátom.

- Nem akarsz bemenni? – kérdezte meg Liam.

- Azt hiszem nem ártana. – nevettem fel.

Beszaladtunk a házba, közben majdnem fellöktük anyát is. Rosszallóan nézett ránk, de csak felmutatott az emeletre. Vettem az adást. Megfogtam Liam kezét és felvittem magammal az emeletre egyenesen a szobámba.

- Jobbra van a fürdő. Fürödj, le én addig hozok neked váltás ruhát. – mondtam majd átmentem a bátyám szobájába.

Visszaérve Liam már a fürdőben volt. Leraktam a fürdőszobához legközelebbi komódra a ruhákat majd kerestem magamnak is ruhát. Megfordulva majdnem dobtam egy hátast, ugyan is Liam állt az ajtóban egy szál törülközőben. Láttam már fiút félmeztelenül, de Liam mindenkit kiüt.

- Öhm.. ott van a komódon a ruha. Remélem jó lesz rád, még a bátyámé volt. - nyögöm ki.

- Köszi. Ja, amúgy mehetsz. – int az ajtó fele.

És hirtelen két ballábas leszek. Majdnem orra estem, de összeszedtem magam és remegő lábbak lépek be a szobába. Az ajtó túl oldaláról hallom Liam nevetését. Beállók a zuhany alá, majd a samponért nyúlok. Megnyugtató ez a meleg, egész nap itt tudnék lenni. Fél óra múlva lépek csak ki a zuhany alól majd felöltöznék, ha nem felejtettem volna el behozni a cuccokat. Pedig emlékszem, hogy nálam voltam. A francba elejtettem, amikor megláttam Liamet. Szorosan magam köré tekerem a törülközőt és kilesek az ajtón. Tiszta a levegő, oda surranok a ruhákért és persze, hogy ebben a pillanatban lép be Liam. Lefagytam teljesen. Amilyen gyorsan csak tudok, visszamegyek a fürdőbe ahol persze nagyot taknyolok. Hallom, ahogy Liam rajtam nevet közben, míg én szerencsétlen itt fekszem kiterülve. Az átlagnál is gyorsabban felkapom magamra a ruhákat, majd elkezdem megszárítani a hajamat.

Mikor kijövök a fürdőből Liam elterülve fekszik az ágyamban.

- Na de kérem. Az az én ágyam és nem illik csak úgy belefeküdni. – teszem csípőre a kezem.

Liam csak rám néz és még jobban bele fészkeli magát az ágyamba. Neki futásból ráugrottam majd kezdetét vette a párna csata. Sajnos ő nyert és nem én. Mire végeztünk teljesen ki voltam terülve és úgy lihegtem mintha lefutottam volna a maratont, kétszer.

Szinte egész éjjel beszélgettünk, így sok mindent megtudtam róla. Megtudtam például, hogy mindig is az volt az álma, hogy énekes legyen és, hogy egyszer jelentkezni akar majd egy tehetségkutatóba. Elmondtam, hogy nekem is ez az álmom meg, hogy színésznő legyek. Meséltem neki apáról is meg a bátyámról, elmondtam, hogy halt meg apa meg, hogy miért lett a bátyám tengerész katona. Mindent elmondtam neki cserébe persze ő is elmesélte, hogy nem az igazi apjával él mert a szülei még régebben elváltak de, hogy ő nem is bánja igazán. Nem tudom igazából, hogy mikor is nyomott el minket az álom de mikor kinyitottam a szemem már reggel volt és a fejem Liam felső testén volt. Felnéztem hátha Liam még mindig alszik és nem látja hol is van a fejem, de  sajnos nem volt ilyen szerencsém. Liam szeme nyitva volt és pontosan engem nézett.

- Jó reggelt. - mosolyogtam rá.
- Neked is Miley. Kényelmes? - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Hát...