First Chapter

Már megint elment az istenverte internet. Pedig anya megígérte, hogy megcsináltatja most már, de látom még mindig nem sikerült. Már 1 hete, hogy ide költöztünk Londonba és még mindig nem csináltatta meg. Hogyan éljek internet nélkül? Mi lesz így a blogommal vagy a Facebookkal? Na, jó ez így egy kicsit túlzás. Nem vagyok én az a fajta, aki minden másodpercét az interneten tölti. Inkább olvasni szeretek a gépen, vagy zenét hallgatni. És mivel most elszállt, és egy jó darabig vissza sem fog térni, ezért letehetek arról, hogy olvasni vagy zenét fogok hallgatni. A széken megfordulva néztem végig a szobámon. Egyszerű kis szobám van. A falak meggy bordó színűek, míg a bútorok fehérek. A szobám nagy részét a hatalmas francia ágy foglalja el. A falakon poszterek, és a közös képek a barátaimmal. Az ágyam mellett van egy pici éjjeli szekrény. Ebben tárolom a személyes cuccaimat. Teljes egészében meg vagyok elégedve az új szobámmal. Csak egy valami ront bele az összhangba. A dobozok. Nagy sóhajtással léptem oda, majd törökülésbe leültem és kinyitottam az egyik dobozt. Ruháimat szépen összehajtogattam vagy éppen felakasztottam őket. Anyám mindig utálta, ha össze vissza vannak dobálva, de én így szerettem. Ezért mindig bejött és rendbe rakta őket közben meglesett minden olyan dolgot, amit nem kellett volna. Így hát nekem kellett rendbe tennem a ruháimat és akkor anyám nem jön be. Ami nekem teljesen megfelelt.

- Miley segítenél egy kicsit?! – kiállt fel anyukám a földszintről. Lecaplatok a lépcsőn egyenesen a konyhába.

- Szia, anya. – adok, egy puszit neki majd segítek elpakolni a dolgokat. Felajánlom, hogy én főzzem meg a vacsorát.

Tudni illik, anyukám borzalmas dolgokat tud művelni a kajával és nem jó értelemben. Egy laza vacsorára gondoltam, ami nem más, mint lassagne. Nem kell sokat tökölni vele és még finom is. Vacsora után visszacaplattam a szobámba majd magamhoz vettem egy könyvet és elterültem az ágyamon. Egy idő után tuti elnyomott az álom, mert mire felkeltem már hét ágra sütött a nap. Ásítottam egy jó nagyot, majd bevonultam a fürdőbe. A zuhany alá állva vettem magamhoz a levendula illatú szappanomat meg a samponomat. Ez a

kedvenc illatom, meg anyukámnak is ezek szerint. Ugyan is a samponom fele már nincs is meg pedig emlékszem, hogy tegnap még megvolt a háromnegyede. Anya mindig fél litert felken, a hajára csak tudnám miért. Bebugyolálom a hajam egy törülközőbe majd alaposan megszárítkozom. Ahogy csak tudom, szárazra törlöm, a hajam majd az asztalkámhoz megyek. Vékony tincseket fogok, majd felcsavarom a fejem tetejére és egy hajtűvel oda tűzöm. Ugyan ezt megismétlem még párszor, míg az összeset fel nem tűztem. Haj szárítóval megszárítom, majd kibontom. És lám már meg is van a göndör hajam. De 10 perc után megunom, hogy mindig a szemembe lóg, és ló farokba kötöm össze. Egy egyszerű szettet veszek magamra, ami egy csőnaciból és egy katona mintás ingből áll.

Lent magamra kapom a fekete csukámat meg a táskám és már kint is vagyok. Hétfő van, ami egyet jelent a véggel. Új hely, új suli ahol nem ismerek senkit sem. Már előre élvezni fogom. A sulihoz vezető út kb. fél óra gyalogolva. Bárcsak már lenne egy autóm. Mi értelme egy jogsinak, ha nincs autód? A sulihoz érve, azt veszem észre, hogy az udvar tele van emberekkel, akik még 1 hete nem voltak itt. Lehajtott fejjel megyek, a bejárat felé miközben próbálom nem meghallani, amit rólam beszélgetnek. A titkárságon megkapom az órarendemet, mert hát ezt sem tudta elintézni anyám így tuti megbámulnak, mert egy kések, kettő új lány vagyok. Érzem, hogy ez nem az én napom lesz. Minimum 10 percembe telt mire megtaláltam és kinyitottam a szekrényem. Magamhoz vettem a cuccaimat és elindultam a 56-os teremhez. Ami nem más volt, mint az ének terem. Oda érve mélyet lélegeztem majd bekopogtam, lassan nyitottam be.

- Öh... elnézést, de még új vagyok és csak most kaptam meg az óra rendemet é-és eltévedtem. – dadogóm össze akadt nyelvel. Ennél kínosabb nem is lehetne.

- Ja, igen. Már emlékszem. Nos hogy hívnak? – kérdezte meg a tanárnő tőlem.

- Miley. Miley Black. – motyogom.

- Foglalj, helyet kérlek. – int a padok felé.

Sietve hátra megyek a leghátsó padba. A hátamban érzem, ahogy engem néznek, és ez idegesít. Ledobom magam, a táskámat meg magam mellé, hogy még véletlenül se üljenek le mellém. Az idő rohamosan telik és már csak azt veszem észre, hogy végre vége az iskolának. Mire kiérek, az udvar ismételten tele van, elgondolkodom, hogy nekik volt egyáltalán órájuk? Mert hát valljuk be én voltam az, aki legelőszőr elhagyta a termet. Vállat vonva indulok, haza fele közben a fülest bedugom a fülembe és maxra hangosítom a zenét. Magamban énekelve észre sem vettem, hogy valaki jön szembe velem csak akkor, amikor már összeütköztünk és én, mint egy palacsinta kiterültem a járdán.

- Istenem ne haragudj. Nem vettelek észre túlságosan is elgondolkodtam. – hajolt fölém egy igen szép barna szemű srác. 

- Semmi baj. Nem tört el semmim sem, és hát én sem figyeltem oda igazán. – álltam talpra majd leporoltam a port magamról.

- Liam vagyok. Örvendek a szerencsének. – nyújtotta felém a kezét én meg mosolyogva ráztam meg.